12-én Pénteken volt a lakótársam búcsú bulija. Egy hatalmas tál sashimit ettünk, meg eljöttek az Ő japán újonnan szerzett barátai. Az est karaokéba torkollott és hajnali 3 kor értünk haza, kb. négykor aludtunk el. Ez persze nem lett volna probléma, de másnap a sulival Kyotoba mentem a sulival.
Kyoto
A suli egy 3 nap 2 éjszakás Kyotoi programot is leszervezett, mivel hétfő ünnepnap volt, így hosszú hétvége. Természetesen nagyszámban mentek helyiek is Kyotoba emiatt. Reggel 8 kor találkoztunk az iskola előtt, ami részemről azt jelenttette, hogy legkésőbb 7:20 kor el kellett hagynom a bázist (lakást gyengébbek kedvéért) ami nem lett volna probléma csak…(lásd fent) Nem voltam másnapos szerencsére csak szimplán hulla fáradt. Természetesen egy csomó időt vett el amíg mindenkit összeszámoltunk, meg együtt elindultunk, de ez ilyen ha csoportosan utazunk.
A shinkansen amivel Kyotoba mentünk nem akár milyen shinkansen (butet train –aka. gyorsvasút (gyengébbek kedvéért, akik nem ismerik a googlt meg a wikipédiát és reklamálnak) volt hanem a Nozomi. Ami a leggyorsabb az országban –forrásaim szerint(google wikipédia) – és a JR Passommal (lásd korábbi cikkben a magyarázatot) nem szállhatok fel rá. Túl fancy csóróságomnak.
Nah mindegy,
Szóval a Nozomi belülről úgy néz ki, mint egy repülőgép. Így utólag nem teljesen értem, hogy mért írták mindenhol , hogy készüljünk fel, hogy kicsik lesznek az ülések és nehezen fogunk elférni, mert én a Volán méreteihez szokott technikámmal még tangózni is tudok akkora helyen, mint amit itt a lábnak hagynak. Szinte problémát okoz alvásnál, mert az összes bevált alvós pózom kis helyre van kitalálva és itt nem tudom őket alkalmazni, mert (sose hittem, hogy közlekedési eszközön ezt mondom) túl nagy a hely! A városon belül még visszafogott, de a nagyvárost elhagyva ismét repülőgép szerű tüneteket mutat, mert ugyan azt a gyorsulást produkálja, mint a gép felszállás előtt. A fiziológiai tünetek is hasonlók, bedugul a fül, egyeseknek megfájdul a feje, a láb hosszútávon zsibbad a sebességtől. Plusz, aki már többször repült folyton várja azt a pillanatnyi súlytalanság-érzést amit akkor tapasztalunk amikor a gép elemelkedik, de azt a pontot sosem érjük így kicsit –számomra- frusztráló.
A Kyotóba tartó utat 2 és fél óra alatt tettük meg , ami elég szép teljesítmény mivel hozzávetőlegesen 500 km ről van szó. Útközben végre ittlétem óta előszörr megláttam a Fuji ködben rejtőzködő sziluettjét ami azért kicsit felvillanyozott elzombisodásom ellenére is. Az állomással szemben lévő New Miya… hotelben szállásoltak el minket. Szerintem legalább 4 csillagos Business hotelben 2 fős szobákban Qweensise bed-en pihenhettük ki az út fáradalmait (igen nagyon szar volt, nem, nem szégyellem magam!)
Ami nekem nagyon tetszett a hotelben: Az egyenruhák, hogy a recepciós hölgyek Yukatában voltak (komolyan wikipédia ) (bár nem tudom, hogy csak a Gion fesztivál –google- miatt vagy amúgy is abban dolgoznak. Bár gondolom akkor a férfiak is abban lettek volna, de ők meg rendes egyenruhában voltak.) még a takarítónőknek is rendes cselédlány ruhájuk volt (bár ez tuti a férfiak szórakoztatására) és a Boy lehetett girl is és az ő egyenruhája is jól nézett ki. Azokhoz a magyar 4 csillagosokhoz képeset amiben én voltam, simán mondanám 5 csillagnak de ahogy néztem bookingon nem annyira drága. Bár ki tudja… Majd otthon kinyomozom hány csillag volt
.
Az első nap szabadprogramunk és vacsorajegyünk volt így felfedezhettük a várost magunktól. Egy kikötés volt, miszerint este 6 és 11 között kell felhasználni a vouchert . Én mindenképp meg akartam nézni a Fushimi-Inari Taisha-t (ami egy szentély ) és a lányoknak tetszett a program szóval közösen mentünk. Említettem már, hogy hulla fáradt voltam? Nos, az időjárás tükrözte kissé borongós hangulatomat, mivel esett az eső. Pontosabban csöpörészett amikor bementünk egy étterembe ebédelni, és kb miután becsuktuk az ajtót magunk mögött elkezdett szakadni. Egy darabig megállás nélkül esett, így mire elértünk a Family Mark-ig (bolt) hogy vegyünk esernyőt már valamennyire mindegy volt. Nagyon kemény pénzekért 300-500 yenrért már lehet kapni nagyon frankó esernyőket, így beszereztem egy teljesen átlátszót, amit otthon lehetetlenség levadászni itt meg a legcsóróbbaknak is telik erre a „fazonra”. Az eső kicsit sem tántorított vissza bennünket a Fushimi-Inari Taisha megtekintésétől, sőt én még pozitívumként is fogtam fel, hátha mások nem jönnek az eső miatt, így nyugodtan nézelődhetünk sorban állás nélkül.
Ezt a különleges szentélyt a rizs és sake isteneinek emelte a Hata család a 8. században. Mivel a mezőgazdaság jelentősége csökkent az itt élő istenek feladata az üzleti sikerek segítése jelen korunkban. Ez az országban működő több mint 30 ezer Inari szentély főszentélye, és nagyon népszerű a látogatók körében (tehát jól jött az eső). 5 szentélyből álló létesítmény vagy szentélykörzet az Inari-hegyen helyezkedik el. A hegytetőkre 4 km hosszú vörös torii-kkal szegélyezet ösvény vezet (és igen torit akartam írni nem tornyot, ismét wikipédia pls.). Az ösvényen sétálva folyton kőrókákba botlottunk, meg kis szentélyekre kőrókákkal, a róka ugyanis a bőséges termést biztosító Inari istenség küldönce. A japánok szemében a róka egy misztikus lény, és szent állat aki hitük szerint képes hatalmába keríteni az emberek lelkét ha sikerül az ujjbegyükön keresztül beléjük férkőznie. Gyakran ábrázolják szájában a rizsraktár kulcsával.
Normál esetben ez egy egynapos túra, de nekünk csak egy fél délutánunk volt erre. A felhők miatt félhomályba borult hegy nagyon misztikusnak hatott a rejtett kis szentélyek és temetők miatt. Ahogy a nap is ereszkedni kezdett, a torikat szegélyező lámpák felgyulltak megfestve a köd, és a szentélyekben lévő füstölők gomolygó füstjét elfeledtetve velünk hol is vagyunk.
Olyannyira elfeledtette velünk, hogy sikerült egy olyan csapást választanuk (2 nyíl mindkettőn kanji) amelynél véget értek a kapuk. Megpróbálkoztunk a Sveetlana iPadjával de nem volt térerő, és mivel nem akartunk (a nagyon félelmetes és hatalmas rákok között) visszakapaszkodni a nedves, mohától csúszós lépcsőn elindultunk egy reményeink szerint mellékúton, vagy munkaúton. Biztos hogy jártak arra autóval, remélhetőleg emberek vezették. Az eső viszont jobban rákezdett így 3 barátnőm, akik szandálban és fényes kiscipőben jöttek, bokáig tocsogtak a sárban. (Én nem akartam a táskában cipelni a sportcipőt, mert nehéz és lusta voltam kicserélni jeee) 20 perc ereszkedés után a sáros úton találtunk 2 elhagyatott biciklit az erdő azon részén ahol a fák bambuszra cserélődtek. Innen még 10 percet mentünk mire elértük a várost. Itt kisség apokaliptikus hangulat fogadott bennünket. Házak, autók, biciklik… működő ital automaták, de egyébként néma csend és mozdulatlanság. már pont leszögeztem, hogy ha zombit látok és elfutok, négyünk közül csak rajtam van sportcipő szóval remélhetőleg van esélyem, de 10 perc utcán bolyongás után megláttuk az első alakot… és nem volt zombi (legalábbis nem a hagyományos értelemben mert playstationözött. Végül megtaláltuk, amit kerestünk a pályaudvart. Kiderült, hogy miután felmentünk a hegyre a másik oldalon jöttünk le, és a hotelhez eggyel közelebbi pályaudvarig sikerült elkeveregnünk.
A hotelben kicsit ráncba szedtük magunkat, majd elmentünk az étterembe ahová a vacsorajegyünk szólt. Nagon flancos étterem volt flancos kajával, és ugyan az adagok kicsik voltak, rengeteg volt belőle így még számomra is kihívást jelentett elfogyasztani az egészet (de magyar vagyok,és szerintem részben skót csak a szüleim titkolják) ezért ingyen kaja mind meg kell enni.
Este standup comedy-t néztünk Kailyvel majd konkrétan mozdulatlanságba dermedtem, mert reggel ráncoltam meg a takarómat.
Második nap vasárnap vezetett túránk volt és rengeteget meséltek Kyotoról. Nekem benne van ugyan az útikönyvemben, de jobb volt hallani valakitől.
Tehát Kyoto: első ránézésre nem lehet megmondani, hogy kulturális értékekben gazdag, mert a Pekingéhez hasonló párhuzamos utcákkal négyzetesre tagolt tömbök inkább unalmasnak és szürkének tűnnek, de igazából több mint 200 szentély és templom 3 császári palota és többtucat kert és múzeum rejtőzik az unalmasnak tűnő épületek között. Állítólag évekig járhatnánk Kyoto utcáit anélkül, hogy minden templomba betértünk volna.
Kyoto 794-ben akkor még Heian-kyo néven japán fővárosa volt. Akárcsak japán korábbi fővárosa Nara ez is az akkori kínai főváros Chang’an (Xi’an) mintájára a korábban említett rácsos modellben épült. Ez a város volt 1868-ig a császári család lakhelye ( a Meiji-restauráció ideje alatt költözött át a császári család a mostani Tokyoba) bár politikailag a főváros egy ideig Kamakura volt. Kyoto népszerűsége együtt emelkedett és hanyatlott az uralkodóéval. Ha az uralkodó kezében nagyobb hatalom összpontosult , Kyoto is erősebb volt és fordítva.
Ennek ellenére mai napig fontos gazdasági központ, és az ország nemzeti kincseinek és kulturális emlékeinek 15%-a található itt. (17 világörökségi helyszín található csak ebben a városban)
Nekem személy szerint, mint város jobban tetszett Tokyo a hatalmas felhőkarcolókkal, mint Kyoto az alacsony épületekkel. Nem értettem mért nem építenek magasabb épületeket, hiszen maga a város hatalmas. A kérdésre a válasz a következő; a helyiek nem akarták, hogy magas épületek épüljenek, mivel Kyotot hegyek veszik körül. A magas épületek elzárnák a kilátást és ezt nem akarták, ezért (ha jól emlékszem, de lehet rá kell keresnem a részletekre) csak 3 épület van ami 30 mnél magasabbra épült. (A Kyoto tv torony, az új állomás épület, meg egy bevásárló központ (?) )
Első állomásunk a Nijo-jo volt vagyis Tokugawa Ieyasu (ha a megértés érdekében fontos tudni légyszi keresd meg ki ő neten köszi) kiotoi rezidenciája. Ieyasunak bizonyos időközönként Kyotoba kellett mennie, és mivel nekik még nem volt shinkansenük, (és lovuk se) gyalog tették meg ezt az utat. (Tokugawat nyilván vitték, Ő nem gyalogolt) Ilyen látogatások alkalmával fél évet maradt Kyotoban és valahol laknia kellet, ezért építette ezt az impozáns kastélyt. (Kastélyon bellül nem volt szabad képeket csinálni) Az orgyilkosok ellen fülemüle padlót tettek le, ami minden lépésnél megnyikordul, így ha végigsétálunk rajta olyan hangot ad ki mintha egy madár dalolászna (hamisan). A hatalmas kapu (Kara-mon) mögött található a sokszárnyú 5 szobás Niomaru palota. A falakat némelyik teremben még az eredeti máshol a restaurált aranyképek díszítik. Attól függően, hogy milyen vendég érkezett, (barát vagy ellenség) más-más szobában lehetett fogadni. Az ellenfeleket, riválisokat a tigrisekkel mintázott szobában, a vendégeket a sakura- virágokkal díszített szobában. A shogun vengég fogadó szobájában makettek mutatták be, hogyan lehetett a shogunnal találkozni, és a rajtett ajtókat is láttuk amik mögött a testőrök rejtőztek. A legbelső szobában a falak a kínai tály mintályára voltak festve. Ebbe a részbe a testőrök sem jöttek hátra, itt a shogun elgyengülhetett hölgytársaságban (és a feleségét sem hozta ide soha). Az itt lévő hölgyeik is képzett harcosok voltak, így meg tudták védeni a shogunt abban az esetben, ha valaki itt tört volna az életére.
Az idő teljesen kitisztult így a következő helyszínre nem vittük magunkkal,az esernyőt hanem a buszban hagytuk.
A Kinkakuji vagyis aranypavilon íresebb mint ezüst társa így ide vittek el bennünket. Az épület eredetileg 1397-ben Ashikaga Yoshimi shogun nyaralójaként épült de később fia templommá alakította majd 1950-ben felgyújtotta egy szerzetes aki megszállottan rajongott az épület szépségéért. (igen nem tudni, hogy akkor mért talán ilyen Japán / férfi dolog, hogy ne lehessem másé?) Alig szálltunk le a buszról beborult, és épp csak odaértünk a tóhoz, amin a Kinkaku-ji áll elkezdett zuhogni, pár képet kattintottunk majd rohantunk vissza a buszhoz, de már késő volt, mert csurom vizesek lettünk mindnyájan.
Természetesen a klíma hideget fújt és természetesen innen az étterembe mentünk, ahol szintén majd megfagytunk. Kyoto a tofuról híres így minden étkezéskor kaptunk tofut. Nekem nem a kedvencem, de be kell ismernem egyik másik variáció nagyon finom volt.
Ebéd után kirohantunk az utcára és elterültünk a napon amíg vártuk a buszt.. mert amíg bent voltunk addig természetesen sütött a nap. Innen a Nishijin Textil múzeumba mentünk, ahol elvileg megnézhettük volna, hogyan készülnek a kimonók és az obik ( nem elírtam ez a neve és az elkövetkezendő cikkeknél nem fogok ennyit magyarázkodni, hogy de tényleg erre a szóra gondoltam) de sajnos erre nem volt idő. Láttunk azonban egy Kimono bemutatót. Bár nyár lévén az egyszerű kimonókat mutatták be annyira nem dobtuk el magunkat.
Majdnem megszáradva indultunk el a Kiyomizu-dera templomhoz. Ezt az ősi templomot 798-ban alapították. A mi épületek 1633ból származnak. Átvészelte a Kyotóban dóló buddhista iskolák között dúló viszályokat, ma pedig a város jelképének számit.
Természetesen amint kuszáltunk a buszból dörögni és villámlani kezdett, majd a szemerkélő esőben kaptattunk fel a hegyen a bazározó emberek között, erősen koncentrálva, hogy ne készítsünk minden yukatát viselő japánról fényképet (fesztivál volt és aki népviseletben megy kedvezményt kap!)
Pont elértük a templom bejáratát mikor ismét szakadni kezdett az eső, de nem igazán számított, mivel vizesek voltunk. Amúgy ismét a misztikum hatása alá kerültünk. A vihar egyre félelmetesebb ltt minél feljebb mentünk a hegyen beljebb a szentélybe. Mintha a hegy szellemének nem tetszettünk volna, és így akart volna távol tartani minket. Legalább is mi ezt beszéltük meg magunk között.
A nagycsarnok hatalmas tornácát több száz pillér tartja, és a csarnok alatt lévő vízesés Ottowa-no-taki vize állítólag gyógyító hatású. Ha iszol a víz templomában a vízesésből kívánhatsz, egészséget, észt , szépséget az istenektől, de csak az egyiket. Hát mi sorban álltunk inni egyet. A régi kőszobrok között kellett kinyújtani a hosszú nyelű bögre szerűséget a vízesés fölé. Először megmosni a kezet, majd másodszorra a vizet a kezünkbe önteni és meginni, közben pedig kívánni egyet (!). Számomra meglepő volt, amikor felfedeztem miközben a fém kanalat, amikből ittunk vissza tettem a helyére, hogy a tárolóban fertőtlenítő fénnyel vagy mivel világítják.
(Adalék, hogy négyünk közül hárman egészséget kértünk, egyikünk szépséget. Másnap azok, akik egészséget kívántak, hasmenés gyanús panaszokkal küszködtek, míg, aki a szépséget kívánta rendben volt. Én nekem 2 tippem van; 1. a vízesés félreértett, és az egészséget tisztítókúrának értelmezte, 2. csoportunk 4. szerencsés tagja normál éltben csak instant kaját eszik, így immunis a fertőzésekre, mert annyi E van benne, hogy tartósítva van… de lehet még küldeni tippeket. )
Lefele menet már nem esett így volt időnk végigkóstolni az édességeket, és szenvedtünk, hogy a lejárati dátum, és a hazautazási dátum erősen ütközik mer nagyon finomak voltak. Azért sikerült találni olyan sütit, ami még eláll így nagy szatyrokkal megpakolva mentünk vissza a buszhoz. Itt kiderült a busz nem vár meg minket szóóval minden cuccot hozni kell, a következő megállónál. Ez volt Gion a híres Gésa negyed ahol a Maikok és a Gaikok laknak. Teeeeeeermészetesen el kezdett zuhogni az eső, és a cucc nagyon nehéz volt én meg Grumpy cat módba kapcsoltam mert még mindig kicsit fáradt voltam a Péntek estétől (nem voltam másnapos csak álmos!!) Végigrohantunk Gionon de egy teremtett lélek sem volt,c sak pár turista fényképezővel amint vár a csodára. A főút azonban tel volt emberrel. A járdán sétálni annyira volt csak megerőltető mint koncerten az első sorba furakodni. (cuccal esernyővel )
Az idegen vezetőnek rendes volt, látva a pánikot az arcokon munkaidőn túl elkísért mindet a Ninja étteremig, amihez hiába volt térképünk nem találtunk volna oda mert az út televolt emberrel (én meg fáradt voltam) Viszont ismét ránk mosolygott a szerencse mert a dugóban álló taxi hátsó ülésén egy igaz gaiko üllt! Akiről illik nem illik csináltunk képet!
Elszenvedtük magunkat az étteremig , ismét csurom vizesen, majd 1 órát vonszotuk magunkat a környéken.
Az étterem egy pincehelység volt, egyik másik különterem börtöncellára emlékeztetett és szükség volt a pincérek segítségére mert labirintus szerű elrendezése miatt könnyű volt eltévedni. Itt sabu-sabut ettünk ami azt jelenti, hogy az asztal közepén egy gázlánggal működő kis főzőlapon magunk forraltuk a fűszerezett vizet amiben zöldséget és vékony hússzeletet sütöttünk ki de volt „európai” jellegű étel is amit svédasztalos jelleggel fogyaszthattunk.
Én őszintén azt hittem, hogy esélyük nincs a japánoknak és kiesszük őket a készletből,d e tévedtem, ez a kaja laktatóbb, mint gondoltam. Mindenesetre a telepakolt gyomor plusz a szatyrok és az embertömegben való lavírozás, (mert a hazaút ismételten ilyen old meg magad jelleggel működött) nem tett boldoggá. konkrétan anynira nem , hogy volt egy pont hogy azt mondtam mindegy nemérdekel csak vigyetek haza (hotelba haza haza eszem ágában sem volt jönni). Sikeresen teljesítették a küldetést, és miután lepakoltunk a kedvem is jobb lett. Olyannyira hogy összeverbuváltunk egy kisebb csapatot és elmentünk Karaokézni :D Igen tudom de tök jó.
Másnap reggel már tényleg csak arra volt idő délelőtt a kiadós alvás után, hogy vegyünk egy nagy szatyrot a sok ajándéknak meg együnk egy fagyit, és ismét a Nozomival mentünk vissza Tokyoba!
