Szerdán elmentünk az Edo történeti múzeumba. Nekem személy szerint ez sokkal érdekesebb volt mint a filmes Ghibli. Az Edo periód építészete és tárgyai voltak kiállítva meg makettek az akkori városi életről, hogy hogyan öltözködtek és éltek az emberek.
A hét többi része nyugodt, és programmentes volt, mivel Pénteken elindultunk bevenni a Fujit.
A Fuji japán legmagasabb hegye,( de a világlistán is a 35.helyen szerepel 3776mesmagasságával, ) ami az elmúlt 170 évben aludt. Eredetileg a Fuji helyén 3 másik vulkán volt, majd egy végső nagy kitörés alkotta meg ezt a hatalmas hegyet. A hegymászó szezon júliustól augusztusig tart és mivel a Japánok nagyon betartják a szabályokat, itt is ez a helyzet áll fent. Mindenki, aki meg akarja mászni a Fujit ebben a 2 hónapban teszi így konkrétan tel van a hegy. Ennek előnye, hogy nem lehet eltévedni mivel csak követni, kell az emberek alkotta vonalat. Hátránya hogy nehéz jó képeket csinálni a tájról, hogyha a fényképezés azt jelenti, hogy 400 embert tartunk fel az előrejutásban.
A suli által szervezett busz az 5. stációig vitt minket 2500 m magasra, ami máris kétszer magasabb, mint a kékes, és innen indultunk el délután 2 kor. A cél, másnap hajnali 5 kor a napfelkelte megcsodálása a hegytetőn.
A kölcsönzött ruhadarabok történetét facebookon olvashattátok, hogy kb mindenkire minden kicsi volt, és újat kellett rendelni mindenből, de az indulásra ez megoldódott.
A csoportnak két vezetője volt, egy tapasztaltabb, aki elöl haladt és egy fiatalabb aki vigyázott a lemaradókra. Az út eleje kellemes volt, de aztán elérkeztek az emelkedők és a kölcsönzött bakancs feltörte a sarkam, kb. 50 ft nagyságú vízhólyagokat produkálva röpke egy órával az indulás után. ennek ellenére mentem tovább nagyobb probléma volt, hogy vénasszonyos ízületeim nehezen viselték a lépcsőző mozdulatokat. A táj lenyűgöző és nagy szerencsénkre az idő is kivalló volt. A Japánok úgy tartják a Fuji szégyellős hegy, mert mindig felhők és köd mögé bújik, de ez alkalommal tiszta időnk volt és mindent gyönyörűen lehetett látni. A probléma az volt , hogy az egyébként hobbyból hikingoló emberek mentek elől és mi pornép lemaradva kullogtunk utánuk, így általában az eleje türelmetlenül várt és vagy 20 percet pihent, míg mi 2 és fél órát másztunk megállás nélkül, és mikor nagy nehezen beértük őket kaptuk a leosztást hogy mért vagyunk ennyire lassúak… hát..
Elértük azt a pontot, amikor már nem érdekelt többé, hogy mit gondolnak a többiek és a saját kis tempónkban haladtunk tovább nevetgélve meg énekelve, amit nagyon élveztem. Megálltunk fényképeket csinálni meg élveztük a táj szépségét. Ha végig így mentünk volna, akkor nem lett volna probléma, de sajnos csatlakozni kellett a csoporthoz ahol néhányan megszállottan fel akartak mászni nehogy lekéssük a napfelkeltét. Megjegyzem délután 6 volt a nap még le sem ment, de mindegy.
A 8. stációt időben elértük, itt volt a szállásunk. A szállást úgy kell elképzelni, hogy volt 6 nagy polc amin embereket tároltak hálózsákokban szorosan egymás mellett. Megjegyzem szükség is volt rá hogy szorosan feküdjünk mert japán módra nem volt fűtés 3250 m magason… Én az összes száraz ruhát magamra vettem minden zoknival de még így is csak addig sikerült jutnom, hogy elkerültem a fagyhalált. Vacsorára körit kaptunk, amit amúgy szeretek de most csak leerőszakoltam a torkomon mert egyszerűen úgy éreztem semmit nem akarok megenni. Mondjuk tudtam, hogy szükségem van rá, így próbálkoztam. A mosdó használatért elvileg illett volna fizetni alkalmanként 100 yent de én szépen magyar módra úgy tettem mint aki nem érti a kiírást, igazából Japánul volt és jól adom a bunkó értetlen külföldit, rendkívül hiteles. Szóval a mosdó az épületen kívül helyezkedett el. Felvettél egy papucsot és szépen kitipegtél a hidegbe elsétáltál a 20m nyire lévő mosdóig ahova szintén nem sikerült se szappant se fűtést szerelni majd visszatipegtél dolgod végeztével.
Ezen a ponton annyira fáradt, elnyűtt voltam és annyira fáztam, hogy gondolkodtam rajta, feladom. Fel akartam hívni anyukámat lelki támaszért, mert sajnos nem tudom leírni, hogy mit is éreztem, de a lényeg féltem elindulni. Féltem, hogy hideg lesz, sötét lesz és elhagy a csoport és egyedül maradok, elveszek fázok és nem találok le. Féltem, hogy esetleg nem tudom megcsinálni, és elbukom. Szerencsére nem volt térerő, mert anya (saját bevallása szerint is) lebeszélt volna. Épp ezen tűnődtem amikor láttam két kb. 70-80 éves bácsit felfelé sétálni és rájöttem shit nekem is mennem kell. Így ugyan csak 11 kor sikerült elaludni, éjfélkor felkeltem, és megpróbáltam leerőszakolni némi ételt a torkomon, de nem ment, és a zöldtea is vissza akart köszönni. (Közeli családtagok ezt a jelenetet látva valószínűleg papot hívtak volna) Végső kétségbeesésemben már csokit próbáltam reggelizni, de még az is kifordult a számból. Így némi víz elkortyolása után összekapartam magam, és éjjel 1 kor elindultunk.
A hegy úgy festett, mint egy diszkó gömb. Villódzó fénycsíkok kígyóztak felfelé a hegyoldalon, jelezve hogy mindenki a napfelkeltét akarja látni. Megannyi vándorló csillag. Mi is beálltunk a sorba és megkezdtük végső utunkat, és kb. úgy is éreztük magunkat.
Elég jól haladtunk, de a fiúk folytan panaszkodtak, így a vezető a nehezebbik utat választotta, hogy mindenképp elérjük a napfelkeltét. Az erőltetett menet egyeseket megtorpanásra késztetett, így amúgy is megfogyatkozott csoportunk létszáma tovább csökkent, ahogy az emberek megálltak. Ezután az út annyira megterhelő volt, és annyira hirtelen emelkedett a végén, hogy teljesen rám tört a hegyi betegség. Úgy éreztem víz alatt vagyok és nem tudtam lélegezni, ettől természetesen bepánikoltam* ami nem sokat javított a helyzeten ellenben rontott… nagy nehezen megbeszéltem magammal, hogy erről már hallottam, és ha kapkod az ember csak elájul és igazából kapok levegőt csak úgy érzem, hogy nem, tehát szép lassú mély lélegzettet kell venni és minden rendben lesz , de ezt azért nehezen hittem el magamnak. Ez az állapot hullámszerűen vissza-vissza tért, így összesen 4 szer játszottam el csendes haláltusámat. A kettő között arról győzködtem magam, hogy tuti rossz ötlet lenne lehányni a japánok kedvenc hegyét, a szemük láttára és amúgy is biztos ezt sem illik így ki tudja mi lesz a reakció. 500m-nyi gyalogútra voltam a csúcsról amikor a túravezető rám szólt üljek le pihenni. Megkérdezte megállok –e.Itt… valahogy a tény ,hogy feladhatnám, sőt hogy azt gondolják fel fogom adni, annyira felbosszantott, hogy rávágtam egy nemet amit végül az egy kicsit szofisztikáltabb -szeretném megpróbálni-kkal enyhítettem. 5 perc pihenő lett elrendelve, amit én a légzés újra-felfedezésével és az evolúció nagy mérföldkövein való töprengésével töltöttem (mit érezhetett az első hal, aki úgy döntött kimászik a partra, milyen megpróbáltatáson ment vajon keresztül ami arra ösztökélte, hogy megtegye ezt a lépést, stb) A vezetőm az öt perces szünetet cigarettázással töltötte, ami miatt ha - lett volna felesleges oxigénem és – tudok beszélni, biztos megkérdőjelezem épelméjűségét. Meglepő módon 5 perc pihi rengeteget segített, és a légzést is sikerült annyira újra tanulni, hogy haladhassak, így meg csináltam. Felértem a fagyos Fuji tetejére, ahol nem volt semmi csak hideg és rengeteg ember, és vattacukorfelhő amíg a szem ellát, a rózsaszín és a vörös minden árnyalatában. Nem mondom, hogy nem volt szép, vagy jó… csak azt, hogy többet soha soha soha*…..
A lefele utat könnyűnek gondoltam, de sajnos tévedtem, az út amin lefele mentünk apró kavicsos murvából ált, és úgy csúszott mint a hó, csak kemény volt éles és büdös.
A 9. stációig lekísértek minket, ahol elmondták, 4 óránk van leérni a hegyről vagy egyedül kell hazamenni. 3.6 km megtenni 4 óra alatt könnyű, ellenben véres sebekkel a bakancsban felkavarodott vörös portól fulladozva a tűző napon víz nélkül, egyáltalán nem olyan egyszerű időtöltés, mint amilyennek ez elsőre hangzik . Ezen a ponton ismét bepánikoltam, de nem csak én hanem mások is akik nem a hegymászást választották hobbinak. Ezt az aprócska információt nem közölték velünk korábban így pl. nálam 4000 yen volt, és mivel a hegy tetején nem voltak netkávézók, nehéz volt megmondani, hogy ez a pénzösszeg elég e a hazajutásra. Így persze a nem létező vízkészletem pótlásáról is lemondtam mivel ki tudja mire kell a pénz. Arra is felhívták a figyelmünket, hogy ha megállunk pihenni, nagyon vigyázzunk, nehogy elaludjunk mert akkor biztos elkéssük a találkát.
A japánok akik saját maguk által szervezett túrában mászták meg a Fujit ezt a technikát alkalmazták, mentek lefele, elfáradtak aludtak kicsit és újult erővel vidáman mentek lefele. Mi pánikban erőnket megfeszítve vánszorogtunk mellettük könnyeinkkel küszködve. Mikor rájöttünk, hogy másfél óra alatt mindössze 900 m sikerült megtenni, és egyre fáradtabbak vagyunk, és a lábujjainkat is feltörte a cipő, kanadai barátnőm leült, én pedig magyar káromkodásba kezdtem, kitérve a hegymászók épelműjéségét megkérdőjelező témára, és a saját ítélőképességem firtatására, kifejezetten szofisztikált szóismétlés nélküli mondatkörökben, amikor a csoportvezető (nem aki hátramaradt velem, hanem aki elöl vezette a csoportot)megtalált és megmentett minket szánalmas helyzetünkből. Puszta jelenléte biztosított arról, hogy nem fogunk a hegyen maradni, és jetiként tovább tengeti életünket, így sikerült megcsinálni a visszautat és kényelmesen elérni a buszt. Nem volt mindenki ilyen szerencsés, egy 15 éves svéd lányt pl otthagytunk mert nem ért le (elötte persze felhívták az anyját telefonon kb hajnali 3 kor svéd idő szerint hogy adja már meg a lány számát mert még a hegyen van mi meg indulunk…. igen halál komoly.) Én utólag nagyon szégyellem, hogy nem szóltam semmit, de mikor megtudtam, hogy elindultunk és ő nincs a buszon, az első gondolatom az volt, hogy örülök, hogy nem én vagyok az. (Mint kiderült 3700-ból lehetett hazajutni, amire lett volna pénzem, vízre ellenben nem.)
Ezután elvittek minket egy onsenbe, (meleg vizű forrás/fürdő) ahol japán szokás szerint meztelenül kellett fürdeni. Érdekes volt, a különböző kultúrák hozzáállása a témához.
Volt aki pl nem jött be.
Én kipróbáltam és a hideg-meleg víz váltakozása volt a legjobb dolog ami az izmaimmal történt idén( legalábbis én így éreztem) és nagyon akartam zuhanyozni.
5 re értem haza 8 kor elaludtam és csak másnap kora reggel ébredtem, de vagy 5 szundit használtam fel, mire ténylegesen ki is keltem az ágyból. Annyira fáradt voltam, hogy inkább éhesen-szomjasan feküdtem, mint hogy elmenjek a boltba. 9 kor eszembe jutott, hogy a hátitáskámban van a bento amit a Fujin kaptunk reggelire de nem ettem meg, így (mivel ezt az ágyból is elértem) ezt neveztem ki reggelinek, és 10 ig nem szálltam ki az ágyból csak mikor már nagyon muszáj volt (pl csinálni kellett egy kávét).
*(A helyesírás szótár szerint ez bepánikoztam, ami szerintem tök furán hangzik, szóval minden magyarul nagyon tudó személytől elnézést kérek.)
